A színpadról való lejövetelünk utáni percekben, amikor mindnyájan kivételesen tisztán és élesen látunk, ám annál alkalmatlanabbak vagyunk felismeréseink verbális közlésére, a Budapest Park backstage-ben feltettem azt a buta kérdést Grandpierre Atillának, vajon készen áll-e a VHK következő 50 évére. Ő szerencsére az ’eksztázis peremén’ is képes volt a tudós-filozófus megfontoltságával válaszolni: nem az számít, mondta, milyen távlatokra tekintünk előre, hanem hogy mindvégig megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik. Ezzel pedig egy mondatban összefoglalta azt, amit a VHK elmúlt 50 éve során igyekezett világossá tenni. Később, mikor elindultunk hazafelé, ismerőseim egy része az ilyenkor szokásos formulával köszönt el tőlem: pihend ki magad! Tanácsukat megfogadva másnap reggel 6 órakor vonatra szálltam és elindultam a Dél-Alföldre, ahol sötétedésig 45 kilométert sétáltam, e kétségkívül pihentető tevékenység közben pedig volt időm eltűnődni az emberi energiák természetén.
Ma az emberek többsége azért jár koncertre, hogy zenét hallgasson – vagy (ha megengedőbben fogalmazunk) azért, hogy kikapcsolódhasson. „Hagyd kint a valóságot!” Ezek az emberek lesznek aztán, akik a műsor után kifogásolják, hogy rosszul volt hangosítva a szólógitár, vagy nem játszottuk el a kedvenc dalukat. Mi történik azonban, ha még létezik egy zenekar, amelyik éppenséggel be akarja vinni a valóságot abba a térbe, amelyből általában kizárni igyekeznek – vagyis az előadás terébe, a ’varázslat’ terébe? Ekkor egyrészt a zene nem csupán előadás lesz; nem egy műsor, nem egy setlist, nem egy produkció, hanem élet-halál kérdése. Másrészt a zene nem is csupán zene lesz, hanem összérzéki élmény, amit azonban nem egyszerűen összművészeti törekvésként kell felfognunk, hanem pontosabb szertartásnak neveznünk – mivel nem csupán egy szertartás ’külsőségeit’ ölti magára, mivel túlmutat a puszta látványosságon. A szertartás elemei (a két gólyalábas sámán a közönségtérben, a koncertet felvezető rituális ének, a színpad megszentelése a virágszórással, a körtánc a közönséggel, a gong földindító/egeket kondító morajlása, és a kis piros sárkányok szárnyra kelése) nem színjáték, hanem ugyanúgy törekvéseink természetes része, ahogyan a 80-as években a Rituális Színház közreműködése volt: a VHK-t megalapozó filozófiai fundamentum zenén túli kifejeződése. A varázslat tehát, ezt talán mondani sem kell, nagyon is megtörténik, csak épp esetünkben nem káprázatot jelent; ahelyett, hogy elkápráztatnánk, inkább segítünk elhárítani a tisztánlátás akadályait. Ugyanis a ’valóság’ nem az, amit egyesek oly hevesen igyekeznek odakint hagyni, hanem éppenséggel az, ami minden képzeletet felülmúl; ami, ha nem lenne, hát ki sem tudnánk találni. Ide kapcsolódik az eksztázis problémája. A kifejezést föntebb idézőjelbe tettem, mert legyen bár a tapasztalat kiterjesztése vagy valamely elemi erejű élmény megélése, az eksztázis mégis csak a saját valóságunk hátrahagyása, ebben az értelemben pedig a mi célunk az ensztázis lehetővé tétele: az önmagunkra és lehetőségeinkre való ráébredés, ráébresztés.
Az ünnep, a szertartás, az esemény (amit koncertnek immár nem nevezhetünk) négydimenziós tere nem zenészekre és hallgatókra, előadókra és befogadókra, színpadra és nézőtérre tagolódik, hanem résztvevőkjelennek meg, akik sosem puszta tanúi, hanem alakítói a történéseknek – nem csupán elszenvedik, de meghatározzák azokat. A vendégzenészek, a közönség, a performerek egyazon örvénylés résztvevői, az örvénylés ritmusát pedig nem az előre megbeszélt koreográfia, az előadás forgatókönyve diktálja, hanem az az ’univerzális lüktetés’, amely az egész világegyetemet állandó mozgásban tartja. A színpad kiterjeszkedik (vizuálisan is, a minden irányban túlnyúló díszletek révén), mert az események mindenütt zajlanak, a teljes rendelkezésünkre álló teret bevonva a játékba. De nemcsak a színpad mint objektum terjeszkedik ki, hanem a szubjektív emberi viszonyok, a kapcsolódások is. Az esemény időtartama alatt egy mikroközösség formálódik a résztvevőkből, amit nevezhetünk akár ’kiterjesztett családnak’ is; de mindenesetre az empátia sikamlós kifejezésének nagyon is konkrét és újszerű jelentését szolgáltatja. Mindannyian érezzük és tudjuk, amit a másik érez és tud, hiszen együtt vagyunk jelen; miközben mégis önmagunk maradunk úgy, hogy eszünkbe sem jut szerepet játszani, reprezentálni, előadni valamit. Mi csak létezünk, és általunk a lét veleje tárul fel – a „belső hatalom özönlik szét.”
Ha azt mondom, „mi csak létezünk”, akkor legelsősorban a Kis Piros Sárkányokban éneklő-táncoló-létező gyerekekre gondolok, akik egyenrangú partnereink az események alakításában; akik még nem tanultak megelőadni valamit, akik tehát csak arra a tudásra támaszkodhatnak, amit mindig is birtokoltak – ami nekünk, többieknek egyre nehezebben hozzáférhető. A tiszta tudásra, létük alapvető tisztaságának esszenciájára. A tudós és az őrült princípiuma (amivel évekkel ezelőtt az esemény egyik résztvevője jellemezte a Vágtázó lét kettősségét) nem ellentétpárok, hanem épp ellenkezőleg: a valóság természetének kutatásában (egyszerűbben mondva a világ és saját magunk megismerésében) mindkettőre egyaránt szükségünk van, és nem téveszthetjük szem elől, hogy a gyerekek azok, akiknél a kettő még szét sem vált, még őseredeti egységében van jelen és érhető tetten. A „gyermeki lét édessége” után sóvárog minden ember, ám a posztmodern diéta előírásai szerint mégis megtagadja magától – annál fontosabb, hogy mi képesek és hajlandóak legyünk tanulni a gyerekektől, és magunk mellé emeljük őket, miközben mi is felemelkedünk hozzájuk.
Mert ebben rejlik a VHK50 ünnep (és egész tevékenységünk) alapvető embersége. Mindannyian merünk esetlenek lenni, mert esetlennek lenni nagyon is emberi dolog. Merünk hamisak, pontatlanok, meggondolatlanok és kiszámíthatatlanok lenni, mert ilyen a létezés természete. És még valami. Nem teljesíteni szeretnénk a számunkra kijelölt és szerződésben foglalt feladatot, hanem játszani akarunk; megadni a lehetőséget valami nagyszerűnek, ami meg akar történni, de nem tudjuk előre kiszámolni. A játék az én felfogásomban világteremtést jelent, a világteremtés pedig csakis játék lehet. Amikor mi játszunk, a világteremtés munkáját végezzük el, a világteremtés munkája pedig életre szóló és visszavonhatatlan vállalás.
Tehát mit tudok elmondani az emberi energiákról? Először is, és e helyütt csak annyit, hogy energiáink nem végesek; nem fognak kimerülni, ha netán ilyesfajta egzisztenciális szorongás gyötörné az olvasót. A halál nem az energiák fogytával közeledik hozzánk, hanem a hatékonyság, a hajlandóság és a tettvágy alábbhagyásával – ez a legfontosabb oka, hogy az elmúlás mindeddig képtelen volt nyomot hagyni Grandpierre Atillán. Az ember (minden egyes ember) ugyanis végtelen potencialitás lakóhelye, ’tartálya’. A puszta potenciál azonban önmagában statikus és merev; mozgásba kell hozni, realizálni, mi több, aktualizálni kell – vagyis a mi egyéni, emberi feladatunk, hogy a bennünk rejlő potenciált minden egyes pillanatban valósággá tegyük, hogy folytonosan ’megvalósítsuk önmagunkat’, hogy „azok legyünk, akik lehetnénk”. Ennyit és nem többet jelent, hogy mindent meg kell tennünk, és valóban: VHK pontosan addig lesz, amíg hajlandóak vagyunk rá, hogy az életünk minden pillanatában megtegyünk mindent, ami tőlünk telik.
