Ilkei Gábor:
Kedves VHK!
Felhívásotok olvasásakor elindult bennem a saját dokumentumfilmem, melynek ráadásul döbbenetes filmzenéje is volt, 30+ év távlatából sem sercegős VHS-alámondással, hanem úgy igazán, üstdobostul.
Legmerészebb tippem szerint is nagyjából 1995-ben járhatunk, másolt kazetták vad surrogásától izzott a levegő az Eötvös József Gimnázium nagyszüneteiben. A 90 perces kazikkal mindig nagy bajban voltunk, mert nem engedhettük meg magunknak, hogy az A oldalra való visszatekerés leszívja a walkman elemeit, hiszen a lemezvásárlást és a sört is ebédpénzből kellett megoldanunk, ezért igyekeztünk hasznos dallamokkal feltölteni a fennmaradó helyet. Így hallottam először, ahogyan az akkori padtársam és azóta is legjobb barátom anyukája által felvett Tender Prey nyugodalmas zárószámából elindul a „Ki Vele, Az Istenért!” elpusztítani, majd újra felépíteni az általam ismert világot.
Ezután már nem kellett sokat aludni ahhoz, hogy a VHK mögé keressünk kitöltő zenéket a B-oldalakra, aztán az Éden I. megjelenésével végképp eldőlt, hogy havonta egyszer fixen VHK koncert lesz a közös program. Az Almássy szürreális belső tere beleégett a sejtjeimbe, de örömmel indultam haza a menetrendszerű temegholvoltál-pofonért a csillaghegyi Banán Klubból is, ha úgy hozta a sors. Szerencsére addigra a földi kínokat nem igazán regisztrálta a testem, szóval abszolút megérte, minden alkalommal.
Számomra talán a 97-es Sziget volt a sorsdöntő fordulópont, ott olyan erők találkoztak, a Rollins Band-VHK tengelyben egy sima kedden, hogy azóta sem térek magamhoz. Számomra ott dőlt el, hogy én is zenélni fogok, nagyon éles pillanat máig.
Nyilván mostanra rengeteg képpel kiegészült a felnőtt VHK-élményem, akár egyedül is elmentem kétezertizenvalahányban a frissen nyílt Budapest Parkba, óriási élmény volt a hajón a Drága Fritz által kinyújtott gitárba belepengetni, ráadásul oda is utolsó pillanatban döntöttem el, hogy újra látnom kell a zenekart, és talán pont az a legnagyobb ereje annak, amit csináltok, hogy valójában sosem voltam egyedül egy VHK koncerten sem, tök mindegy, hogyan indultam el.
Nagyon várom az 50-es estét, oda pont ezekkel a másolt kazettás volt osztálytársakkal készülünk, és ebben a barátságban ritka találkozási felületté ért a zene, szóval nagyon köszönjük, köszönöm!
Megtaláltam pár emléket meg egy sakktáblát, amit még a nagyapám barkácsolt, erről csatoltam egy képet. Ha viszont bárki más kapja az aláírt LP-ket, akkor légyszi intézzünk egy mentést/esőnapot erre, mert nekem durván jól jönne itthonra egy!
Gratulálok az új lemezhez, a végtelenbe és tovább!
Szeretettel,
Gábor
Keszi Csaba:
A vágta
Olyan mint egy álom. A ragyogó napkorong a sejtekbe sugározza az élet ösztönét. Zápor utáni frissesség a levegőben. A természet és a szellem legapróbb morajai is felerősödnek, és lüktetéssé válnak mellkasomban. Mindenki ezt érzi mellében akin ott a jel. Olyan, mint egy festés az arcon. Az összetartozás jelképe, ami nyílt üzenet, de jelentését csak a beavatottak ismerik. Hófehér szakállal, vagy elhullajtott tejfogakkal a zsebben, az érzés ugyanaz. Füst ér hozzám, meleg és simogató. Meggyújtották a tüzet, ami egész nap és egész éjjel égni fog. Magában hordozza a féktelen szenvedélyt és a békés harmóniát. Az öröklét és a múlandóság ellentmondó igazságát, amit nem lehet képletekkel leírni. Megdöngetve a kollektív emlékezés kapuit, vasbeton lakások és Kádár-kockák változnak végtelen erdejévé-mezejévé az életnek, villamosok és vonatszerelvények sodorják az emlékek hordozóit az epicentrumba. Mint a fény felé áramló életek. Magam is emlékezem. Mindig velem volt ez az élmény. Ezekkel a dalokkal ünnepeltem a szerelmet, az öröm velőket rázó eksztázisát. Ezekkel üdvözöltem a világon gyermekeimet, szelíden ölelve a misztériumból létrejövő új életeket. Ezekkel a dalokkal köszöntem el apámtól, ezek a dallamok sejlenek fel ha egy szellő által megérint emléke. Méhek zsongásában fedeztem fel, kezeim közt kikelő új királynő köszöntése közben. És a tánc, a révület, amit ezerszer és ezerféleképp átéltünk már.
Az örök visszatérés mítosza elevenedik újra előttünk, amit évezredek óta újra átélünk létsíkokon, testeken, világkorszakokon át.
Lobog a tűz. Az alkony ege vörös, mint a láz. A lángok egyre fényesebbek, az égés hol intenzív, hol sejtelmesen izzó, füsttel beborító. Arcok a múltból, a jelenből és a jövőből. Némelyiküket ismerem, de van, akivel először találkozom. De senki sem idegen. A régiek hamvára új fahasábok kerülnek a tűzön. Ugyanaz a láng, és ugyanaz a tűz? Nem, de ugyanazokat az ösztönöket izzítja újra, és ugyanúgy ideidéz mindenkit, aki valaha itt volt. Itt az idő, a dobok lassú lüktetése eggyé hangolja a többszáznyi szív ütemét. Elkezdődik az utazás. A tejút misztikus halottkémei körénk hajtják lovaikat, hogy felforgassák az elmúlás melankólikus időtlenségét parázsló patáikkal. Kaotikus ősállapot tör felszínre, a tér érzékelése átalakul, és amit énemnek hiszek, egy vulkán vehemenciájával robban a mindenségbe. Lüktetés és izzó lételemek metamorfózisa ez. Eggyéválás az ősanyaggá, az összes létező közös okává és tényezőjévé. Olyan mint egy álom, pedig ez maga az ébredés.
Gondolataim
Azt mondják, egy jól megírt szöveg nem igényel magyarázatot. Hogy a fenti jó szöveg-e, nem az én tisztem eldönteni. A VHK jelenség talán le sem írható szavakkal igazán, és az újak kedvéért mégis magyaráznám kicsit. Néha magához ragad, néha eltaszít magától. Az első mondatok azt az aktust kívánták bemutatni, amikor látok egy koncertplakátot, és felsejlik az érzés, ami idővel elhatalmasodik – a felerősödő morajlás. Nehéz időszakok, determinált hétköznapok mételye után végre egy alkalom kiszakadni. Hófehér szakáll, elhullajtott fogak, arcok a múltból és a jelenből – a forgatag a koncerteken. Egy idős úr, aki szerintem mind az ötven évét végigkísérte a VHK-nak, és minden koncerten látom, összemosolygok vele. Gyermekek szüleikkel. A sajátom, aki néha úgy táncolt a Hunok csatájára, hogy kifolyt a kakaó a szájából. A leglehetetlenebb helyeken összekacsintás egy VHK póló miatt (mint egy festés az arcon, csak a beavatottak ismerik). Tamás felesége, aki nagyon kedves tanítóm, és az első három váltott mondatunkban előkerült a zenekar – és mint kiderült hegedülni is hallhatjuk a színpadon nem egyszer. Emberek, akiket régóta ismertem, de egy VHK koncerten eszméltünk rá, hogy a kapcsolat mélyebb, mint gondoltuk – innen is üdv a komáromi cimboráknak, akiket többször látok VHK-n, mint bárhol máshol! Az új fahasábok ugyanazon a tűzön – a zenekar történetében szereplő minden ember. Mindenki hozzátett valamit, életben tartotta, szította, vagy őrizte, táplálta ezt a tüzet. Ezt a hagyományt, amit ha ki is kezdett néha az idő, a varázslat és a szellem kiáradása újra magasba emelt. A korszakok – mindegyiknek saját íze maradt emlékezetünkben. A koncertek sokfélesége – vagy a káoszból felépülő teremtés, vagy a lassú révület és harmónia együttese. Nincs két egyforma. Nem is lehet tudni, mire számítsunk, miféle erők dominálnak majd körülöttünk. Hátulról nézem a színpadot elmélyedve, vagy tombolva tépem Mór közönségbe vetett gitárján a húrokat? Ezt nem lehet megtervezni. A közönség is mindig más, és másképp hatunk egymásra. A zenekarról is akartam írni, de maradjanak ők a Vágtázó Egység, aminek részei: Az öröklét bástyája, A patadobogás dübörgő vihara, Az ütemek százkarú diktálója, A káosz feletti rend hathúros őrzője, A féktelen fiatalság négy és hathúros örökmozgó, elválaszthatatlan testvérpárosa, és A táltos. Talán felismeritek őket. 🙂 Meghatározó koncertélményem, mikor egy fellépés után Atilla kilépett az öltözőből, és hozzánk lépett oda, egy szó nélkül átkarolt és beleüvöltöttünk az éjszakába. Mágikus pillanat volt, és ma sem értem, miért minket választott. Nem mi voltunk a legközelebb, voltak mások is útközben (mellékeltem fotót amin Kukor Tomi barátommal e jelenetnek örülünk).
Tatabányán a Mór kezembe nyomta a gitárját, Győrben A Betonban pedig olyan hangulat kerekedett, mintha visszarepültünk volna a nyolcvanas évekbe.
Ezek a pillanatok nem múlnak el, örökre velem maradnak.
A lemez
Soha nem volt olyan VHK lemez, ami megjelenésekor egyből elvarázsolt. Belülről kell megszületnie a vágynak, az igénynek. Nem gombnyomásra történik. Időnként úgy ébred az ember, hogy valami más az érzékelésében. Másképp hat rá a fény és a hangok. Az emberek. Szentimentális, vagy felszabadult pillanatok, amiket valahogy szeretne meghosszabbítani és elmerülni bennük. Ilyenkor ideje elővenni egy VHK albumot. Mindegyik lemezt így szerettem meg, és mindig tudom, melyiket vegyem elő, melyik hangulatomhoz melyik passzol épp. Ha az érzés megvan, de nincs határozott körvonala, akkor jöhet az a lemez, ami épp legutóbb jelent meg, vagy amelyiket legrégebben hallottam. Eleinte mindig pillanatok fognak meg, és visszaköszönnek a hétköznapokon, ez már a Fellázad a semmibe vet öröklét kapcsán is megtörtént, de még hosszú idő, mire a lemez egyben bennem lesz. A lemez rövid átkötései – apró hangulatok, fűszerei az albumnak. A gitárok elevensége, sokszínű hangzásai tele vannak frissességgel és élettel, rendkívül inspiráló. A dobok lüktetése, ami mindig meghatározó egy lemezen – állandó ritmusa és lendülete egyszerre barátságos és dinamikus – bármeddig tudnám hallgatni. A lemez hangulata olyan, mint a tavasz: finom és szeszélyes. Óvatos, de erőteljes, mint egy apró magból kelő növény, ami áttöri a felszínt a Nap hívására. Apró mozzanatok, effektek és zörejek adják ízét, melyek tele vannak élettel. Ha az előző album a gyorsaság és a szenvedély oltárán született, ebben felfedezhetjük az apró motorját az életnek, ami beborítja a bolygót. Szelíd pillanatait olykor nyers erő horzsolása váltja fel. Örök törvényektől tanuljuk az élet akaratát!
Legjobban jellegében-hangulatában az Éden 2 lemezre hasonlít számomra. De ezzel százan százféleképpen leszünk. Nem adja könnyen magát, de mindenkit arra bíztatok, adjon időt neki és keresse meg a számára megfelelő pillanatok és hangulatok együttesét. Ne legyenek elvárásaitok, és a mágia működni fog!
A dalok, amikre utaltam, korszakokon át, életem nagy VHK merítése:
Mi történt – az abszolút felébredés és kiszakadás napjaink éberkómájából
Feltámadt kép – a vágta indulása,
Végzetes szerelem – a szelíd érzések szenvedélyes felkorbácsolása
Valami tündöklő – a szabadság katarzisa
Naptánc – egyesülés a Földdel, és mindennel ami él és mozog rajta
Holdak Kelet felé – a dal, amivel apámra emlékszem, abszolút transzcendencia
A Végtelen rohan veled szembe! – mindig eszembe jut, mikor a gyermekeimen látom az elemi rácsodálkozást az életre
Boldogságtűz – misztikum, harmóniák és a VHK varázsa. Még sokszor meg kell hallgatnom az új lemezt, hogy egyet tudjak kiválasztani, de jelenleg ebben a dalban érzem át a szellemiséget, a régi és új tagok jelenlétét leginkább.
Diószegi Albert:
Miután a középiskolában matematika tanárom kölcsönadta nekem a Halottkémek első bakelitlemezét, 1989-ben egy közös Muzsikás, Barbaro, VHK koncerten tizenöt évesen élőben is találkozhattam ezzel a szubkultúrával. A koncert elején a basszusgitáros Soós Lajos „Szónusz” hosszú percekig le-föl járkált a színpadon, mint a fogságából épp kitörni készülő farkas, majd hirtelen a zenekar egy irtózatos erejű, vad improvizációba fogott, az énekes üvöltött, a terem felrobbant. A legfogékonyabb korban, a rendszerváltás kellős közepén egy teljesen új világ nyílt meg számomra, mely felszabadított, végtelen lehetőségekkel kecsegtetett, tomboló energiájával magával ragadott. Azóta is rendszeresen gyűjtöm ezt az élményt, Grandpierre előadásai, publikációi formálják világképemet.
Nemcsak egy húsdarab vagyunk. A szellemi-lelki-testi lényről nem lehet lehasítani csak a fizikai testet, a rendszert egyben kell értelmezni. Ahogy a világ, mi is a természeti törvények szerint működünk. Ezek pedig következetesek, nem engednek kivételt, a következmények könyörtelenül megmutatkoznak. Ha nem ismerjük ezt fel, könnyen szembemehetünk velük, ami pedig feszültséget, betegséget okoz. Az emberiség ahelyett, hogy rendszerben szemlélné a világot, elvész a részletekben. Nekünk, magyaroknak viszont hatalmas lehetőségünk van a legtöbb néptől eltérő gondolkodásmódunknak köszönhetően. Nyelvünk logikája megmutatja, hogy szintézisben gondolkodunk, az átfogótól, a nagytól haladunk a kisebb felé, nem a részletekben veszünk el mindjárt az elején, a rendszert látjuk. Ahogyan a neveknél nem a keresztnevet írjuk előre, hanem a családnevet, az évet írjuk előre nem a napot, hónapot. Nyelvünk ragozó, mely a gyökökhöz ragasztja a ragokat, mellérendelő, ahogyan a gondolkodásunk is. Ezért is okoz bennünk különösen nagy feszültséget az alá- és fölé rendelő, alacsonyabb minőségű berendezkedés, ami ma még a környezetünkre jellemző.
Nemcsak a megfogható, anyagi világ, a hideg racionalizmus, a számok világa vihet előre. Legalább ilyen fontos lehet az ösztönök kiugrasztása, az érzések megélése, az élet igenlése, a spontaneitás megengedése. Érdemes kreatívnak lenni, nem kell mindig beállni a sorba, a túl sok kompromisszum és megalkuvás gúzsba kötheti életünket. Tapasztalatom szerint ezen dolgok erősen felszínre törnek azokban, akikre hatnak a Vágtázó Halottkémek. A zenekar megmutatja, érdemes más utakat is kipróbálni. Például a módszerükkel, ahogyan egy előadásra felkészülnek, és ahogyan a színünk elé viszik. Megosztják egymással álmaikat, az őket foglalkoztató gondolatokat, vágyakat, majd ezeket együtt átélve filmszerű vázat adnak a kavargó érzéseknek, amit improvizációkból kifejlődő keretbe öntenek. Ismeretlen tájra érkeznek, hatalmas belső felfedezéseket tesznek, ami óhatatlanul magával ragadja a nézőt is, Hej!
FELLÁZAD A SEMMIBE VETT ÖRÖKLÉT… húnyt szemmel hallgatva …
A jégsötét világűrbe vetett, láncát vesztett hajós kapaszkodót keres. Forró, lüktető, szívet repesztő egyesülésre vágyik. Vad szeretetre, hol megszűnik az idő, egyszerre lehet gyerek, férfi és nő. A szférák zenéje hullámokat ont, ő ráfekszik, felfelé zuhan. Izma megfeszül – elernyed, minden erőt birtokol. Kedvenc illata élesen agyába vág, bőrét bársony borzongás simogatja. Az ízeket falja, a mindenség a társa. Minden irányból ő néz saját magára. Megszokott rosszabbik részét hagyja hátra, az csüng rajta, de hiába. Lerázza. Körbenéz, tündérsereg körülötte. Dervisként ő forog középen, vagy ők alatta, fölötte? Élete robaja betölti a teret, magához öleli ősapját, a gyermeket. Megkapta a legnagyobb szerelmet. Küzdött érte, de ajándékba kapta. Teremtő vadság, alkotó értelem járja át örökké tartó boldogságát.
Diószegi Albert