Fiatalnak lenni nem kizárólag életkori sajátosság, legalább annyira lelkiállapot. De talán még inkább: örök rácsodálkozás a virgonc és törhetetlen élet nagyszerűségére, a kifogyhatatlan és folyékony áradásra, a naponta megmutatkozó kacér és ragyogó tágasság ígéretére és igényére. Nincs olyan nap, amikor ne ez vibrálna előttünk és mögöttünk, fent és lent, mert az ember, de igazából minden létező, középen van, így nincs is más dolgunk, mint ezt felfogni. Az univerzum kötött irányok és lehatárolt idők nélküli végtelenségében mindannyian ott vagyunk ahol, és csak az számít, mit kezdünk ezzel a kimeríthetetlenséggel. A Semmibe vett Öröklét fellázadása tehát éppen ezért addig tart, amíg maga a világ, azaz örökké, mert az isteni határtalanság, ami mindent és mindenkit magába foglal, sosem unja el magát, azaz a létezés teljességét, így másokat sem tart feleslegesnek. Főleg nem koloncnak, az ilyesmi kizárólag a magába záródó, minden természetitől és természetestől önmagát tudatlanságból vagy akár készakarva leválasztó, önmaga zárványába holt ember sajátja. Már csak ezért sem szabad elunni a folyamatos ébredés lehetőségét – sőt kötelességét –, mivel talán ez a legalapvetőbb isteni megbízatásunk, a legnélkülözhetetlenebb valós munkánk: embertestvéreink fáradhatatlan ébresztése. Önmagukra. Ezt a nemes melót végzi a VHK is, lemezről lemezre, koncertről koncertre.
Amikor még kor szerint is fiatal voltam, azt gondoltam látva/hallva őket a 80-as évek közepe körül: ez valami olyasmi, ami megismételhetetlen és csak most van jogosultsága, talán nem is lenne szabad léteznie tovább az időben, kizárólag a pillanatban, annyira semmi köze a megszokott életműépítéssel, gyorsan megunható repertoárokkal bíbelődő bandákhoz. De ne tévedjünk meg, ez nem az egyes ember zenélési hajlandóságának és vágykiteljesítésének, sem pedig a zeneipar metódusának a kritikája, egyszerűen csak a tobzódó (punk) ifjúság nekibuzdulása. Ráadásul a dolgok mélyének kikutatása és ott a világtitkok kihallgatása jellemzően a kevesek játéktere, hiszen alig páran merik magukat a sodrásba vetni, hogy a létezés magasabb szintjeit meglasszózzák. Aztán valami hasonlót gondoltam az első album megjelenésekor is: oké, ez most a legjobb lemez a világon, de ezután már tényleg nem lehet mit csinálni, ebben minden benne van, itt, ezen a ponton kell eloldódni formáktól, zsánerektől és még olyan dolgoktól is, amiket más ugyan tényleg nem csinál, de már nekik sem szabad, nekik sem érdemes. Aztán kiderült, hogy mégis: a világ kereke forog tovább, kulccsal és varázspálcával a kézben nem kell semminek sem véget vetni, sőt, a feladatok felsokasodtak, és ki is derült, a VHK olyan számokat hoz össze az első album után is, amiktől újra és újra felpörög a véráram az ereimben. Aztán nagyobb léptékű szünetek jöttek, majd átalakulások, de az elán, a lendület, sőt, a továbbgondolás, a mélyebb megértések mind-mind kiviláglottak újra és újra, hogy 2025-ben megint csak kiderüljön: ennél nincs jobb, ez az aktuális, ez szól a mának, ettől újra friss oxigént lélegzünk. Hiszen látjuk: a külső világ merevebb és arcpirítóan hazugabb lózungokkal terhelt, mint tán valaha, amikor is az emberi létezés alapszinten van megrogyasztva, tehát mindennél inkább szükség van felrázásra, a lelki és szellemi alapokról kimondott, megpengetett, eldobolt hangok igazságára. Ezen felül persze lövésem sincs, mitől ilyen erős ez az új VHK album, de igézőbb, személyesebb, univerzálisabb, slágeresebb, húzósabb, tömörebb-szellősebb, érettebb, sokszínűbb és kardinálisabb, mint valaha.