AZ ÉVEZREDEK ÓTA ÉGETŐEN HIÁNYZÓ VARÁZSERŐ VISSZASZERZÉSE
A Vágtázó Zenei Út varázserejének forrásánál
Grandpierre Atilla 2025. január 1-én indított blogjának 2. bejegyzése, 2025-03-01
A Vágtázó Halottkémek nemcsak egy zenekar, mert amit előadunk, az egy általunk teremtett térben, jelentésben és értelemben zajlik, egy olyan világban, amiben összetartozunk a Kozmosszal. Koncertjeinken előadjuk, ami a belső világunk legmélyén él. Előadásaink által átélhetővé válik az Ember és a Mindenség sorsszerű összetartozása, és feltöltődünk egy, a mai világban már rendszerint elérhetetlen teljességgel.
A Vágtázó Halottkémek nemcsak átélhetővé teszi a teljes élet élményét, mert ennél lényegesen többről van szó. Ha csak az egyébként szinte elérhetetlen teljességet adó élményeket adná át koncertjein, az is sokaknak sokat számítana, de megmaradna egyedinek és kuriózumnak. De a teljes élet elérése nem maradhat egyedi különlegesség, közkinccsé kell válnia! Öt évtizede kutatom, hogyan tehetjük járhatóvá a mai ember számára az átjárót az Ember és a Mindenség között. Azzal a lelki feltöltődéssel, amit a koncertjeinken adunk és kapunk, és azzal a szellemi feltöltődéssel, amit ennek az átjárónak a megértésétől kapunk, lehetővé válik annak a célnak az elérése, amelynek az elérésére megalakulásunkkor vállalkoztunk: a mindannyiunkban olykor felszikrázó életvágy nap mint nap folyamatos táplálása, kitartó erősítése és nap mint nap valóra váltása, a teljes emberré és teljes életté válás mindennapi gyakorlata. Ezt követeli az élet természete és emberi természetünk egyaránt. Ez a legnagyobb és legemberibb világforradalom, ami lehetséges, mert minden ember számára járhatóvá teszi azt az utat, amire évezredek óta égető szüksége van minden embernek a teljes emberré váláshoz, amire mégis csak kevesen és csak olykor-olykor jutottak el, de ami minden kisgyermekben benne él mindaddig, amíg, ahogy a legtöbbször történik, a külvilág, a társadalom állandó nyomása lassan-lassan felül nem kerekedik.
Ami ez alatt az ötven év alatt történt, nem kevesebb, mint az Élő Világegyetem, Természet Anya, a Világmindenség lényegének megérzése, felfedezése és egyre világosabb megértése. Annak a megértése, amit az őseredeti istenélmény megtapasztalásakor az őskorban az emberiség Isten-nek nevezett. Egyre világosabban rajzolódott ki a Mindenség, az ősi emberiség által megtapasztalt Isten legbelsőbb arca, az az arca, ami szinte teljesen hiányzik az ismert történelemből: a kozmikus őserő. És ez alatt az ötven év alatt a kozmikus őserő állandó jelenléte mellett fokozatosan bontakozott ki a kozmikus életerő teremtőerejének többi arca: a kozmikus varázserő, a lenyűgöző szépség ereje, az igaz, örök, kozmikus élet- és világszerelem, az Örökkévalóság érzésvilága, az emberiségben rejlő hivatástudat, az emberi, a nemzeti, a baráti összetartozás sorsközössége, az egyetemes Természetet átható lélek és értelem mindent megvilágító fényének ereje, a gyermeki és szülői szeretet törhetetlen ereje, a természetközeliség időtlenségének élménye. A rég felejtett, végtelen és teljes szabadság fergeteges, lélek-felszabadító ereje. Ahogy az azóta megszűnt subterra.hu-n írták a 2013-ban megjelent „A Halál móresre tanítása” című, első lemezünkről: „Hatalmas, világnagyságú gondolatokat ébreszt az arra fogékony hallgatókban a kultikus csapat első albumán hallható muzsika.” A Világlélekben és a Nagy Egészben rejlő, az Örökkévalóságban élő lélek és értelem belső felszabadítása a koncerteken az arra fogékony – sőt a kevésbé fogékonynak tűnő – hallgatókban rendszerint tudat alatt élő várakozásokkal, az élet értelme és szépsége iránti, rég felejtett vágyakkal összekapcsolódva olyan érzelmi és szellemi légkört teremt, amely a koncert lezajlása utáni években, évtizedekben semmit sem veszít a fényéből.
Édesapám, Grandpierre K. Endre 15 éves koromban (azaz 1966-ban) hívta fel a figyelmem az ősi társadalom varázserejére. Több évtizedes kutatásai során rájött, hogy az elmúlt évezredek kivételével az emberiség nagyrésze egy valóságos Aranykorban élt. Az ember éppúgy, mint minden más élőlény, mindig is arra törekedett, hogy saját természetét kiteljesítse. Ezért amikor az őskor hajnalán, évmilliókkal ezelőtt megszületett az első társadalom, ez úgy szerveződött, hogy ezt a kiteljesedési törekvést elősegítse, mégpedig a lehető legnagyobb mértékben és a legjobb minőségben. Ahogy természetes a családi életben is, ahol a szülők arra törekednek, hogy gyermekeik fejlődését, boldog és értelmes életét a lehető legjobban elősegítsék. Az a természetes, hogy a családokból összetevődő társadalom is ilyen legyen. És ez így is volt, évmilliókon át. Ahogy természetes, hogy a szülők olyanok legyenek a gyerekek számára, mint – egy hasonlattal – egy karó a futónövény számára, amely nélkül nem tud felkapaszkodni a napfény birodalmáig, ugyanúgy természetes, hogy a társadalom segítse az emberi lélek és értelem kiteljesedését. A társadalom hatásrendszere óhatatlanul – és tudattalanul – beépül minden ember személyiségébe kisgyermekkora óta. Ha ez a tudattalanul beépülő hatásrendszer ugyanúgy a magasra törekszik, mint a személyiségünk, akkor a két szervezőerő egymással összhangban fejlődik a lehető legmagasabbra. A társadalmat egységes egésszé tevő szervezőerő valóságos varázserő, valóságos gyógyír és áldásos, felemelő erő a lelkünk számára. Ha viszont a társadalom szervezőereje lealacsonyító, akkor a legtöbb ember természetes személyiségében rejlő magasra törekvés nem tud kibontakozni, lefojtja, eltörpíti a társadalom lelketlen, embertelen hatásrendszere. Amikor ezt megértettem, úgy éreztem, mintha villám hasított volna belém. Egycsapásra felismertem, hogy nem lehet nagyszerűbb életfeladata senkinek, mint az, hogy egy ilyen társadalom megszületését elősegítse. Ettől kezdve mindent, ami bennem élt, az ősi társadalom és a jobbik énem szempontjából értelmeztem és értékeltem. Így a zenét is, ami kisgyermekkorom óta olyan rendkívüli hatást gyakorolt rám, hogy hét éves koromban kijelentettem: énekes leszek. Úgy éreztem, léteznie kell egy olyan zenének, ami az életerőnket megszázszorozza, és megmozdít bennünk minden olyan érzést, indíttatást, ami a világon a legfontosabb ahhoz, hogy olyan legyen a világ, amilyennek lennie kell. Kerestem a lehetőséget, hogy minél teljesebben átéljem és megértsem ezt az érzést.
Az 1960-as évek elejétől az 1990-es évek közepéig az életem a zene körül forgott. Barátaimmal egy ritka jó, égigérő baráti érzéstől táplált csapatot alkottunk. Gyakoriak voltak az éjszakába nyúló, világforradalmi terveket szövő beszélgetések. Mindannyian tudtuk, éreztük mindennél erősebb bizonyossággal, hogy sokkal nagyobb erőt ébresztgetünk annál a társadalmi erőnél, amely az embert alantas céljaira igyekszik felhasználni. Nem tudtuk, mi az az erő, ami mindannyiunkat a csontjainkig áthatott és feltöltött egy nem mindennapi bizonyossággal, azzal, hogy nagyobb erőt szabadítunk fel az ősi világból, mint amit bárki el tud képzelni. Ebből a bizonyosságból fakadt minden, amit éreztünk, mondtunk, gondoltunk és cselekedtünk – a zenénk is. Kiterjedt baráti társaságunkból 20-30-an szinte minden próbánkra eljöttek, hogy megtapasztalják a hihetetlent. Futótűzként terjedt a hírünk. A városban – Budapesten- mindenfelé falfirkák tűntek fel: V. H. K.! TISZTA ŐRÜLET! Barátaink „tiszta őrület”-nek nevezték el azt az érzésvihart, amit elszabadítottunk – de ez műfaji megjelölésként nem vált be. S bár eleinte a zenekar elődje, a Denszesz zenekar hagyományait követve első próbáinkat Jimi Hendrix számokkal kezdtük, ezek rendszerint az első percekben csak ugródeszkának bizonyultak ahhoz a világhoz, amihez el akartunk jutni. Minden próba és az 1982-ig inkább csak szórványos koncertek csúcspontját a rögtönzések, a tomboló erő és előadásmód jelentette.
Az első saját számunk, amelyet ma is vállalunk, a Túl sokat vártam című dal volt – ezt a 2019-es, ÉLETZUHATAG című lemezünkre is feltettük. 1981-ben, a Filmgyár kísérleti +, azaz K+ Stúdió-jában rendezett Smink Fesztivál-nak nevezett underground seregszemlén – amelyen részt vett a Neurotic, az Európa Kiadó, a Bizottság zenekar is – a Beke László művészettörténész elnöklésével összeült zsűri előtt játszottunk. Ami ott történt, az irgalmatlan hajtás a teljes őrületbe, amire mindig készen álltunk, belevetettük magunkat, és szívtuk magunkba, mint a levegőt. A zsüri szerint a magyar underground zenekarok vetélkedőjét a Vágtázó Halottkémek nyerte, azzal az indoklással, hogy ez a zenekar ábrázolta a legerőteljesebben a 20. század drámaiságát. Erről a koncertünkről videófelvétel is készült, ami kikerült a korabeli Nyugat-Németországba, ahol leadták a tévében. A műsor országos feltűnést keltett, és többször meg kellett ismételni. Így fordulhatott elő, hogy 1981-ben a VHK már Németországban jól ismert kultikus zenekarrá vált.
Az 1970-es évek második felének vége felé, és a 80-as évek elején gyakran megfordultam a Fiatal Művészek Klubjában. Itt ismerkedtem meg 1982-ben Beke Lászlóval, a kor egyik legjelentősebb művészettörténészével. Amikor elmondtam a fejemben kavargó gondolatokat a zene világforradalmi erejéről, azt mondta, írjam meg, mert ezek értékes gondolatok. Csakhogy nyilvánvaló volt, hogy a gondolataim gyökeresen eltértek a korabeli összes kulturális fórum szellemiségétől, és biztosra vehető volt, hogy sehol sem közölhetők. Erre Beke László azt mondta, hogy Ő gondoskodik róla, hogy megjelenjenek, legfeljebb a párizsi Magyar Műhely-ben jelennek majd meg. Ennek az ígéretnek a hatására nekiláttam az évek, évtizedek óta érlelődő gondolatok leírásának. Így született „A punk-zene, mint a sámánisztikus népzene újraéledése” című, első tanulmányom. Ahogy sejtettem, nem volt könnyű megjelentetni, a párizsi Magyar Műhely sem vállalta, végül Beke László csak 1983-ban, a „Jó Világ” című bölcsész-antológiában tudta megjelentetni. Így is nagy feltűnést keltett, a KAPU 1989-es kulturális különszámában is megjelent. Ez az írásom – a címében is benne rejlik – az ősi kultúra elfelejtett mélyrétegeinek szempontjából foglalkozik a punk-kal, kijelöli az igazi művészet célját, a teljes emberré válás elősegítését.
Az ősi kultúra szempontjából felfogva számomra a punk a művészet gyökeres újra-értelmezéséről szólt. Ez volt az a gyökeresen új, azóta is teljesen ismeretlen szemlélet, zeneértelmezés, amelyből ötven évvel ezelőtt a Vágtázó Halottkémek, húsz évvel ezelőtt a Vágtázó Csodaszarvas zenéje született és születik. „A punk az ősi kultúra olyan elfeledett underground mélyrétegeihez tért vissza, amely kulturális hatóerejével, következetes radikalizmusával a művészet minden területén számot tarthat az alkotók érdeklődésére” – írtam a tanulmány harmadik mondatában.
Így kezdődött a „tiszta őrület” második, mélyebb rétegének feltárása. Ez az út vezetett napjainkban a Vágtázó zenei út forrása, hajtóereje és iránytűje, a kozmikus életerő feltárásáig.
(folyt. köv.)
Néhány kordokumentum, amelyek most kerültek fel a VHK Archívumba:
– 1988 Kovács Imre: A Halál móresre tanítása.
– 1989 Jazz-stúdium, 46. oldal